netgeneráció

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mit gondolok a kollaboratív tanulásról és egy mondatban kéne válaszolnom, azt mondanám, hogy ez a tanulási forma az életre készít fel! Utalnék Sántha Ágnes tanulmányára. A mai fiatalabb korosztályokat "lendületes, önszerveződő, saját valóságukat inkább alakító mentalitás jellemzi", közösségeket építenek, együttműködnek, aktív, alkotó hozzáállás jellemzi őket. Munkavállalóként is új munkakultúrát képviselnek: megkérdőjelezik a hierarchikus szemléletet, kedvelik a testreszabást a munkafeladatokban és jellemző rájuk az együttműködés. A tanulási- és problémamegoldó képesség, a team-munka számukra érték, előnyben részesítik a csoportmunkát és a csoportban tanulást. Ha belegondolunk, a munkaerőpiac pontosan ezt várja el ma mindenkitől: rugalmasságot, csapatban való gondolkodást, együttműködést, toleranciát, stb. A kollaboratív tanulás pontosan erre ad lehetőséget: képessé tehet bennünket arra, hogy az élet különböző területein (nem csak a munkaerőpiacon) jól boldoguljunk.

Ma az egész társadalmunkat átszövik a csoportok, a hálózatok és a kapcsolatok. Ez a tanulási forma megtörheti az egyedül tanulás monotóniáját, motivál, élményt ad és azokra a képességekre fókuszál, amelyek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy a mai világban az élet szinte valamennyi területén érvényesülni tudjunk. Az önkifejezés, a kommunikáció ebben a tanulási formában állandóan jelen van, szemben az egyéni munkával, amiben az ember többnyire egyedül marad.

Ha visszagondolok iskolás éveimre és a mostani életemre, világosan látom, hogy mindennél fontosabb lett volna számomra az, hogy megtanuljak közösségben élni és gondolkodni. Pontosan tudom, hogy életem nagy keresztje az, hogy "magánzó" maradtam egy olyan világban, ahol minden a csoportokról, hálózatokról, rendszerekről és együttműködésről szól. Megjegyzem, óvodába sem járhattam, első csoport élményemet hat évesen az iskolai közegben éltem át, ezért aztán a csoportos vagy közösségi feladatoktól egész életemben szorongtam. Felnőtt fejjel felismerve a problémát már tudatosan igyekeztem leküzdeni a félelmeimet és ha lehetőség adódott, csoportos helyzetekben, feladatokban aktívan próbára tettem magam.

Ha a kollaboratív tanulás jelentőségén és alkalmazási lehetőségein gondolkodom, nem tudom megkerülni a hagyományos oktatási szemlélet kritikáját. Tudjuk mindannyian, hogy ma az iskolai oktatásnak nem lehet kizárólagos célja az ismeretek egyoldalú átadása és számonkérése, hiszen alapvető elvárás vele szemben, hogy az egész életen át tartó tanulásra való felkészítés mellett az életben való boldoguláshoz szükséges kompetenciákat is kialakítsa. Bár látható az a tendencia, hogy a tanítási folyamatokról a tanulási folyamatokra tevődnek át a hangsúlyok, a változás nagyon lassan megy végbe. Elég csak a mindent átható tananyagközpontú szemlélet érvényesülésére és az iskolában alkalmazott egysíkú tanítási módszerek alkalmazására gondolnunk. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a tanárok többsége fél az újtól, a változástól, ami szintén nem könnyíti meg új eszközök és módszerek bevezetését. Problémát jelenthet számukra a csoportok kialakítása és az értékelés is, ennek ellenére úgy gondolom, hogy bár a kollaboratív tanulás több szempontból nagyobb energia befektetést igényel, alkalmazása elengedhetetlenül fontos - elsősorban a szociális kompetenciák fejlesztésében.

Néhány hónappal ezelőtt "Elbutul-e a facebook-nemzedék?" címmel interjút olvastam Gyarmathy Éva pszichológussal. Gyarmathy kifejti, hogy a digitális kultúrával bizony alapvetően alakul át a felnövekvő generációk gondolkodásmódja, idegrendszere. Az interjúban a következőket mondja: "A gyerekek agya hozzászokik ahhoz, hogy vizuálisan rettentő sok információt dolgozzon fel.(...) Könnyedén kezelnek nagy ingertömegeket, gyorsabban tudnak dönteni, hamar kiismerik magukat különböző helyzetekben és szimultán képesek több tevékenységet folytatni". Megvallom, az olvasottak nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsem a digitális kultúra elterjedése nyomán bekövetkező változásokat, egy nálam jóval fiatalabb generáció viselkedését, gondolkodásmódját.

Őket hívják digitális bennszülötteknek, akik a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején születtek, akik az alapvetően megváltozott kulturális környezetben szocializálódva egészen más készségekkel, képességekkel  rendelkeznek, mint mi, az idősebb generáció tagjai, hiszen ők - velünk ellentétben - beleszülettek egy digitális világba. Számukra természetes mindaz, amit nekünk, idősebbeknek (digitális bevándorlóknak) sokszor komoly erőfeszítések árán - tanulnunk kell. A munkahelyemen fiatalabb kollégáimnál szinte naponta tapasztalom, hogy mennyire könnyedén kezelik a számítógépet, használják az internetet. Jelen vannak közösségi oldalakon, feltöltenek, letöltenek, chatelnek, e-maileznek, felsorolni sem tudnám, mi mindent csinálnak. Ők azok, akik számára az információs és kommunikációs technológiák használata magától értetődő. Nem tagadom, irigykedve nézem őket és szinte naponta megélem, hogy e tudáshoz képest bizony alaposan le vagyok maradva. Kíváncsiságból ugyan regisztráltam a Facebook-on, mégis nagyon ritkán használom. Igazán nem is tudom, milyen lehetőségei vannak. Nem szoktam beszélgetni, filmeket, zenéket letölteni. Talán az e-mail fiókom az egyetlen, amit naponta megnézek és persze az érdeklődésemnek megfelelően mindig célzottan keresek oktatással, politikával, gazdasággal kapcsolatos cikkeket. Érdekes ezzel szemben Koltay Tibor megállapítása: az új generáció tagjai közül sokukra jellemző, hogy "össze-vissza kattintgatnak", nincs keresési stratégiájuk, nagyon kevés időt szentelnek az információk elolvasásának, kevés információ alapján döntenek". Ha végig gondolom a saját internethasználati szokásaimat, ennek pontosan az ellenkezőjét mondhatom. Mindig célzottan keresek, valamiféle keresési "stratégia" alapján, mindig kritikus vagyok a megszerzett információkkal szemben és pontosan emiatt nehezebben döntök. Ebből a szempontból nagyon fontosnak és lényegesnek tartom azt, amire Koltay Tibor tanulmányában rávilágít: az IKT használata önmagában nem jelenti az IKT értő(!) használatát, a megszerzett információ kritikus kezelését, értelmezését. Vagyis a digitális generáció egy része nem rendelkezik azzal a műveltséggel, hogy értse és használni legyen képes a digitális forrásokból megszerzett információt.

Összességében azt mondhatom, hogy életkorom, de életvitelem alapján sem sorolhatom magam a netgenerációhoz vagy más néven e-generációhoz, digitális generációhoz vagy @-generációhoz. Igyekszem folyamatosan pótolni a hiányosságaimat, bár csak megközelíteni leszek képes mindazt a tudást, amivel ez a generáció rendelkezik. Ugyanakkor reményre adnak okot Koltay Tibor hazai felmérések alapján tett megjegyzései: a digitális bennszülötteket jellemző sajátosságok csak a fiatalok egy részére igazak, ez a generáció nem homogén. A "bennszülöttek" és "bevándorlók" között húzódó kulturális szakadék megléte sem egyértelmű. Nem lehet és nem is szabad mereven - különösen életkor szerint nem - kettéosztani őket, mivel ez önmagában nem határozza meg a digitális technológiához való viszonyukat és az ahhoz szükséges készségeiket.

A pedagógiai ismeretelméleti viták alapvetően arra keresik a választ, hogy milyen módon dolgozzuk fel a környezetünkből származó információkat, hogyan szerveződik és épül be az új ismeret a már meglévő kontextusokba és a folyamatban milyen szerepet tölt be a környezet, az egyén, a tanár és a közösség. A konnektivizmus a tudásalapú társadalom tanuláselmélete. Igazi 21. századi tanuláselméletről van szó és bár számtalan tanulmány, cikk foglalkozik a témával, megvallom őszintén, mikor elolvastam néhányat, még mindig úgy éreztem, hogy kicsit "lóg a levegőben". Ezért úgy döntöttem, hogy a többi tanuláselmélettel összehasonlítva a "miben hasonló és miben más" elve alapján veszem górcső alá. A behaviorizmus, a kognitivizmus és a konstruktivizmus szemléleti különbségei, alkalmazott módszerei sokat segítettek a megértésben.

A behaviorizmust kizárólag az érdekli, milyen összefüggés van a minket ért ingerek és a rájuk adott válaszok között, de az, hogy milyen folyamatok zajlanak belül, azt nem vizsgálja. A tanulást inger-válasz reakciók alapján bekövetkező magatartásváltozásnak tekinti. A kognitív irányzat szerint az ember a külvilágról modellt épít fel, a tanulás ebben az esetben a külvilág interiorizálásának fogható fel. A konstruktivizmus abból indul ki, hogy az ember eleve rendelkezik az információbeépítés képességeivel és felépíti a saját, csak rá jellemző tudásszerkezetét. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden embernek más lesz a tudáskonstrukciója. Legfőbb állítása az, hogy a tudást saját tapasztalatainkból mi magunk hozzuk létre, saját konstrukció eredménye, mely tudást közvetíteni nem lehet.

A konnektivizmus a tanulást mint hálózatépítő tevékenységet értelmezi. Épít a konstruktivizmusra annyiban, hogy minden egyénnek magának kell megtapasztalnia a világot és felépítenie a saját tudását, de arról is szól, hogy ez a tudás hogyan szerveződik meg bennünk. A tudás szociális, hálózati jellegét hangsúlyozza. Downes megfogalmazásában: "társadalmilag generált, a mediális tartalmak, a közösségek, az intézmények és a személyek hálózatában megosztva szerveződik". A tudás minőségét alapvetően " az áramlások terének interaktivitása" határozza meg, sem mint maguk a tartalmak. Vagyis a hangsúly az aktuális tartalom helyett a tudáscserén, annak hálózati jellegén van. A tanulás ebben az értelemben Downes megfogalmazásában "az a képesség, amelynek segítségével a kapcsolatokat létrehozzuk és segítségükkel az információkat közvetítjük". Ez a tanuláselmélet a hálózatkutatást, a pedagógiát és az informatikát ötvözi.

Érdemes az egyes elméleteket a tanulói és tanári szerepek szerint is megvizsgálni, igazán ekkor érthetők meg a lényeges különbségek. Míg a behaviorizmus és a kognitivizmus elmélete szerint a tanuló passzív illetve befogadó, addig a konstruktivista és konnektivista elméletek szerint a tanuló aktívan, alkotó módon részt vesz a tanulási folyamatokban. A klasszikus tanári szerep az utóbbi kettőnél tutorivá válik, hiszen a tanár nem modellt ad, mint például a kognitív pedagógiában láthatjuk, hanem csak irányt mutat és támogat.

A konnektivizmus mivel szemléletében a tudás hálózati jellegét hangsúlyozza, az információs és kommunikációs technológia széles lehetőségeit felhasználva nyitott közösségi tanulási tereket hoz létre. Módszerei a Web 2.0 típusú alkalmazások használatára épülnek. Tanulóközpontú, az egyéni kreativitásra épülő szemlélete a első olvasás után nem feltétlenül könnyedén érthető definícióban kifejeződik: "irregurálisan szerveződő tanulási forma, mely a tanuló autonómiáján és spontán tudáscserén alapulva már nem hierarchikus, hanem sokirányú, decentralizált és sokcsatornás, a kollaboratív tanulásra ösztönözve kibontakoztathatja a tanulói kreativitást". Ebben a tanuláselméletben a kollaboratív tanulásnak a tudás szerveződésében meghatározó szerepe van, hiszen a kollaboratív tanulás során egy közös probléma megoldásában a csoporttagok kölcsönösen vesznek részt. Ennek eredményeként létrejön a csoport és az egyén által birtokolt közös tudás. A személyes tudások hálózatba szerveződnek és az így összeadott tudás ismét új, egyéni tudást eredményez.